Néha nyilvánvaló a kettősmérce a magyarsággal szemben a saját hazájában...

Azt feltételezem, Kedves Olvasó, hogy ezen talán már Ön is elgondolkodott… Hogyan lehet az, hogy valaminek nincs vége? Még ha el is hiszem azt, hogy az Univerzum végtelen, akkor sem tudom felfogni… 

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer az Óperenciás tengeren is túl, az üveghegyeken innen, ahol a Föld szíve dobog, volt egy takaros kis falu.

Volt abban a faluban erdő rengeteg, aranybúzát termő mező, míg csak a szem ellát, s halaktól hemzsegő friss vizű patak, nem is egy. Abban a faluban élt egy dolgos, tehetséges, nagyhírű nemzetség. Olyan szép arcú, nádszálderekú leányok és olyan eszes, dolgos kezű férfiak sehol sem teremtek széles e világban, mint ott. Ennek a falunak csodájára is jártak a világ minden részéből. Csak úgy vitték a követek a hírt mindenfelé egészen addig, mígnem a szomszéd falu meg nem irigyelte és meg nem elégelte a dolgot.

Ma a legtöbb embert 6 éves korában valamilyen oktatási intézmény elkezdi idomítani és beoltani a rendszernek megfelelő képpel.

A mintáknak jeleknek erejük, energiájuk van, éppúgy, mint a színeknek. Ha felveszünk egy pólót Diavolo felirattal, ami egyébként egész jól hangzik, azt a hangsort, hordozzuk magunkon, amely az ördög erőit hívja, mozgósítja, hiszen a Diavolo olaszul ördögöt (szétszóró) jelent. Ezzel a hangsorral természetesen negatív erőt vonzunk magunkhoz, hiszen a kereszténység az ördöggel azonosít minden rosszat évezredek óta.