A címben feltett kérdés a létezésünk legalapvetőbb kérdései közé tartozik, és az emberi történelem során erről már nagyon sok vélemény napvilágot látott.

Nem vállalkozom arra, hogy egy megfellebbezhetetlen kinyilatkozást tegyek, ami a fenti kérdésre válaszolna. Ehelyett azt javaslom, hogy irányítsuk arra a figyelmünket, hogy a legismertebb társadalmi berendezkedési formák a működésük során milyen szerepet szántak az emberek tömegeinek.

Azt gondolom, hogy a legismertebb társadalom-szervezési módok, mint például a rabszolgatartó- és a feudális társadalmak (ide értendők a magukat demokráciának valló polgári- és szocialista-kommunista társadalmak is) gyakorlatilag rabszolgának tekintették/tekintik az embert. Ezt az állításomat arra alapozom, hogy ezekben a társadalmakban a közösség legnagyobb létszámú csoportjai, az anyagi-, a szellemi- és a lelki értékeket előállító „egyszerű” emberek mindig jóval kisebb szabadságban és jóval szerényebb anyagi körülmények között éltek, mint az adott rendszer kiváltságosai. Az utóbbiak egyébként létszámban az adott társadalom jóval kisebb részét adták vagy adják ma is. 

Ma már azt is látjuk, hogy nincsen ez másként a nyugati civilizációra napjainkban jellemző társadalmi formában, a polgári demokráciában sem, hiszen ezekben is az a helyzet, hogy az értékteremtő ember csak „rabszolgája” annak a szűk rétegnek, amely rajtuk és belőlük élősködik. Már rájöttünk arra, hogy a „demokrácia” szó használata a liberális-globalista-kapitalista rendszerben csak azt a célt szolgálja, hogy mögéje bújva, a szó eredeti jelentését csaliként felhasználva, a rendszert létrehozó szűk csoport felhatalmazást szerezzen a hatalomgyakorlásra az „egyszerű” emberek tömegeitől. Ezt a tényt egyértelműen bizonyítja az, hogy a megválasztott képviselők szabad mandátummal rendelkeznek (tehát azt csinálnak, amit akarnak, mert nem hívhatók vissza és mentelmi joguk is van). Továbbá, ezt igazolja az is, hogy a döntéseikben inkább képviselik egy viszonylag szűk csoportnak az érdekeit (amelyiknek ráadásul már eleve sokkal nagyobb lehetőségei vannak a boldogulásra!), mint a nagy létszámú „egyszerű” emberekét. 

A fenti pár sorban leírtakat egyre több ember kezeli tényként, mert a helyzetünk egyre nyilvánvalóbb. Az általunk ismert történelem során több ezer év alatt sok-sok millió ember szenvedése és tapasztalása volt szükséges ahhoz, hogy végre kellő számban felismerjük azt, hogy a kiváltságokon és előjogokon alapuló gazdasági-társadalmi rendszerek nem alkalmasak arra, hogy a földi környezetet úgy működtessük, hogy az minden létező számára egyenlő szabadságot, valamint a folyamatos kiteljesedés lehetőségét biztosítsa. Akkor hogyan tovább?

Ha felismertük azt, hogy azok a módszerek, amelyekben az „ember” valójában csak alárendelt kiszolgálója bizonyos csoportok érdekeinek, nos, ha ezek a módszerek káoszhoz és anyagi-lelki-szellemi nyomorhoz vezettek, akkor hozhatnánk egy olyan döntést, ami szerint ezután szervezzük meg a gazdaságot és az emberi közösséget teljesen más értékrend alapján.

Mi volna, ha olyan rendszert építenénk fel, ahol az Ember van a középpontban? Sokak számára talán hihetetlennek tűnik, de az ősi civilizációk világképe ilyen volt, sőt, szkíta-hun-magyar őseink is így szervezték meg az életüket. Egyre több kutató szerint ezt a világképet a római központú kereszténység felvétele szüntette meg azzal, hogy Istent "kívül és fent" elhelyezkedőnek állította be. Ha már éltünk ilyen módon megszervezett közösségben, akkor talán képesek lennénk újra felismerni annak az előnyeit, és képesek lennénk újra megvalósítani azt.

Ebben a régi-új világképben az ember a teremtett világ „kormányzója”, és az a legfőbb feladata, hogy az összhangot (a harmóniát) fenntartsa a döntéseivel minden élő és élettelen létező számára. Ha minden ember magáévá tenné ezt a világképet, és a hétköznapok során minden döntési helyzetben azt a megoldást választaná, ami minden létező legjavát szolgálja, akkor az életünk és a körülményeink gyorsan visszakerülhetnének a természetes állapotba. 

Az így működő társadalmat nevezzük „szerves társadalom”-nak. Egy ilyen közösségben a döntési jog ott van, ahol a döntési helyzet felmerül, mert a legtökéletesebb megoldást csakis így lehet kiválasztani. Ennek pedig −többek között− az is lehet a következménye, hogy az értékteremtő ember munkája során létrehozott értéktöbblet valóban azt szolgálja, aki azt megteremtette. Az így bekövetkező anyagi függetlenség pedig képes lehet visszaadni minden ember számára azt a teljes szabadságot, ami a létezése okán jár. Ha pedig egyre nagyobb az emberek személyes szabadsága, akkor egyre könnyebb lehet minden esetben kiválasztani azt a megoldást, ami minden létező legjavát szolgálja, mert nem a túlélésre és a mások elvárásainak való megfelelésre kell irányítanunk a figyelmünket. Egy ilyen gazdasági és társadalmi környezetben minden ember a Forrás minőségeit egyre inkább megnyilvánító és azt őrző, a saját életterében önálló hatalommal rendelkező, anyagi-lelki-szellemi tulajdonsággal rendelkező lényként élhetne…



Pataki Antal
(Ez az írás megjelent a „Regélő” 2013. januári számában)