„Az emberiségnek is, a bolygónak is pozitív jövőképre van szüksége”
Helena Norberg-Hodge a ’70-es évek közepén érkezett a Föld egyik legmagasabban, az észak-indiai Himalájában fekvő országba, Ladakba, ahol mesébe illő társadalmat talált. A szélsőséges időjárási és földrajzi viszonyok ellenére egy virágzó országot, magas kultúrát és boldog embereket. Nagyjából ezzel egy időben azonban megérkezett a „fejlődés” is, s alig két évtized alatt a szemei előtt hullott szét ez a több száz éves kultúra, mely egészen addig nem ismerte az erőszakot, a környezetszennyezést, a stresszt, a munkanélküliséget vagy a szegénységet; amely – ha a társadalmi jólét mutatójaként nem a GDP-t használjuk, hanem értelmes megközelítéseket – környezeti szempontból fenntarthatónak bizonyult, és az emberek boldogok voltak.
A fenti tények már önmagukban is több tanulsággal is szolgálnak:
A hagyományos Ladak puszta léte mindezen állítások cáfolata.
De hogyan segíthet mindez rajtunk? Hogyan mutathat utat – pláne járható utat – Ladak, számtalan sebből vérző, minden téren válságjeleket mutató, összeomlása előtti utolsó perceiben lévő civilizációnk számára? Vajon haladhatunk-e visszafelé? Nyilvánvalóan nem. Ladak tanulságai azonban folytatódnak.
A „modern világgal” megütköző ország ma ugyanazokat a válságjeleket mutatja, mint globalizált világunk valamennyi társadalma, egy sor olyan problémával szembenézve, mint az azóta megjelent nyomor, környezetszennyezés, egyre növekvő erőszak és fokozódó konfliktusok, munkanélküliség, romló egészségi állapotok, a családok szétesése, a nők és a női minőségek elértéktelenedése, generációs problémák, vallási feszültségek, a népességi mutatók szárnyalása, kiábrándulás, megosztottság, és a sokféleség pusztulása. Mindez annak egyenes következményeként, hogy az ország a külső gazdaság, az ipari technológiai modell nyomása alá került.
Ladak példája nyomán megérthetjük tehát, hogy ha kiindulási pontunk a világmindenségből, a természetből kiszakított, saját természetétől elszakított. lelkétől – lelkiségétől megfosztott emberkép, célunk pedig a korlátokat figyelmen kívül hagyó, vég nélküli gyarapodás, s ennek érdekében a Föld és minden élőlény uralmunk alá hajtása, nem remélhetünk mást, mint ahol most vagyunk. Megérthetjük, hogy mindezen válságjelek nem megjavítható, korrigálható kísérői egyébként nagyszerű kultúránknak, hanem belső logikájának, működésének elkerülhetetlen következményei. Áldatlan állapotok – hiszen ez a fejlődési irány lemondott az áldásról.
Ha azonban kiindulási pontunk a természet és minden élőlény tisztelete, s ezt az emberi természetnek, s az emberi léptéknek megfelelő struktúrákba öntjük, ugyanilyen „elkerülhetetlenül” kialakul egy decentralizált, együttműködő, felelősségteljes és harmonikus társadalom.
E felismeréseken alapuló következetes munka eredményeképpen Helenáék 2011-ben megalkották A boldogság közgazdaságtana című filmet (magyar felirattal megtekinthető honlapunkon: www.osijovendok.net), amely egy világszerte virágba fakadó lokalizálódási mozgalomról számol be. Ahogy a filmben fogalmaznak: „A lokalizáció a nagyvállalati kapitalizmus messzire mutató, rendszerszerű alternatívája”.
Van tehát alternatíva, létezik olyan pozitív jövőkép, amely járható utat kínál, amely megfelel mindazon kívánalmaknak: környezeti szempontból a fenntarthatóságnak, társadalmi szempontból pedig az együttműködésnek, és egyéni jól-létünknek, melyek valóban alapvető szükségleteink.
Stern Gabriella