A természetben azzal együtt élő Ember könnyedén felismerte a világban mindenütt jelenlévő ritmust. Tudta és érezte a helyét ebben a rendben, ezért magától értetődően nem akart ellene menni a körülötte és benne élő gyönyörű rendnek.

Azt is hamar megfigyelte és tapasztalta, hogy a történések egy láthatatlan, bonyolultnak látszó ám roppant egyszerű törvénynek engedelmeskednek, melyet Szeretetnek nevezett el. Ez a szó is magában rejti az odaadás és elfogadás folyamatos ritmusát, mely magát az Életet tartja fenn. Bármelyiket elveszem, a másik is oka fogyottá válik és megszűnik az Élet, annak minden csodájával.
Így Karácsony közeledtével is a fülsiketítő zajban alig halljuk a Teremtő szavát. Pedig súg nekünk folyamatosan. Meg kell tanulnunk önzetlenül adni és kapni.
Az élethez mindkettő kell, így többek között az sem igaz, hogy jobb adni, mint kapni. Az egészséghez, a jókedvhez a közös örömködéshez mindkettőre szükség van.
A világ rezdülésével együtt élő ember könnyen kitapintotta a ritmust, a pillanattól a csillagok mozgásáig. Ráébredt arra, hogy ennek a folyamatnak nem volt eleje, vége sincs ezáltal. Itt a mozgás, az állandó változás adja az öröklétet úgy, hogy az alap törvényszerűségek megmaradnak. Az emberi világ is akkor és csak akkor életképes, ha ezen változások ütemében él, és tevékenysége során tiszteletben tartja és minden élő legjavát szolgálja.
Az Ember a Teremtett világban elfoglalt helyét ha jól meghatározza és élteti, akkor ennek működtetése létrehoz egy műveltséget.
Ezen műveltség elemei, azaz világképe határozza meg a környezethez és önmagához valló viszonyát vagy éppen iszonyát. Ma a mesterségesen és életellenesen működtetett gazdaság és politika tűnnek életünk meghatározóinak. Hová is jutottunk ezáltal az mára igen jól látszik. Erőforrásként kezeljük az egész világot mely, ha éppen megcsappan akkor odébb állunk. Éppen ezért, nem csoda, hogy az utóbbi pár ezer év története a világ lerablásáról a körülöttünk és a bennünk élő csoda egyformásításról a helyben lévő élő közösségek megszüntetéséről szól. Ezt a világot a Vagy-vagy törvényszerűsége igyekszik működtetni. Mely állandó élet – halál harcban versenyben, küzdelemben testesül meg.
Itt semmiféle előrelépés nincs, azt leszámítva, hogy a másik lelki, testi legyőzésére vagy akár fizikai megsemmisítésére jöttek létre látványosabbnál látványosabb eszközök.
Forradalmak, háborúk követték egymást és ezek eredményeképpen csak abban volt változás, hogy ki vagy kik azok, akik gátlástalanul rabolhatnak. A világban megjelenő gondolkodásmódok (filozófiák), gazdasági és politikai erők az egymásból élés, a másik javainak elvétele mentén váltották egymást. Úgy tűnik, mintha ez lenne a természetes, ez lenne maga az Élet. Mivel a gazdaság és a politika  igyekszik befolyásolni a műveltséget ilyen olyan divatirányzatokat szülve, szinte alig észrevehető, hogy itt valami nagyon nincs rendben.
A fejünkbe juttatott Isteni szikra, az ebből keletkező nyelv (elv) és az ebből fakadó cselekvések sora mutatja meg valaminek az életképességét. Az alá – fölérendeltség tengerében az egyenrangú együttműködés mellérendelő műveltségének képviselői szép lassan és biztosan átvészelték az elmúlt évezredeket. Nyelvében él a nemzet. Műveltségünk az IS – IS –ben való gondolkodás és a közös cselekvés mintapéldái, még akkor is, ha ez jelenleg alig látszik. Az így-úgy megfogalmazott korszakváltások mélyén mindenütt ez sejlik, csak a vagy-vagy oldalról ez igen nehezen tehető közzé. Ezért marad a félelemkeltés, a lehető minden módszerrel, hogy a kártyavár (piramis) összeomlása elkerülhető legyen.
A világ ritmusa azonban mást feltételez. A Rendhez kell visszatérjünk immár a néhány ezer év tévelygés után, hogy életünk ebben a kozmikus szívdobbanásban, örömben és bőségben teljen.
Nekünk, itt ma élőknek ezt kell felismernünk és tennünk érte, hogy a kizökkent idő visszatérjen az eredeti ritmusához.
Most már csak annyi marad,  hogy mindenféle agymosás ellenére hallgassunk végre a szívünkre, az azon át be majd kiáradó Isteni fényre. Ebben a világban mindannyian kívételes egyéniségek vagyunk, ennek megéléséhez nem kell a másikat legyőzni, sőt még saját magunkat sem. Mindenkinek a helyét kell megtalálnia. Aki a helyén van, aki a helyén él annak a mindennapjai nem a túlélésről szólnak, hanem egy kiteljesedett örömteli életről.  Ehhez csupán ezt fel kell ismerni és a mindennapok gyakorlatává tenni. A verseny állandó küzdelmet, harcot pusztulást hoz, míg a vetélkedés a bennünk szunnyadó mag kikelését a bennünk rejlő csoda megélését eredményezi.
Közösségi létre vagyunk berendezkedve, bele vagyunk ágyazva egy élő, lüktető világegyetembe.
S ez a világegyetem értünk és általunk létezik, mindig éppen olyan, amilyennek megálmodjuk vagy megálmodtatják velünk. Innentől kezdve újra megtalálva eredendő okosságunkat kezdjünk el újra élni.

Áldott, békés Szeretett teljes Karácsonyt Mindenkinek.

Czékmási Csaba