mese a valóságról

Út a szerves társadalom felé

Mese a valóságról

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer az Óperenciás tengeren is túl, az üveghegyeken innen, ahol a Föld szíve dobog, volt egy takaros kis falu.

Volt abban a faluban erdő rengeteg, aranybúzát termő mező, míg csak a szem ellát, s halaktól hemzsegő friss vizű patak, nem is egy. Abban a faluban élt egy dolgos, tehetséges, nagyhírű nemzetség. Olyan szép arcú, nádszálderekú leányok és olyan eszes, dolgos kezű férfiak sehol sem teremtek széles e világban, mint ott. Ennek a falunak csodájára is jártak a világ minden részéből. Csak úgy vitték a követek a hírt mindenfelé egészen addig, mígnem a szomszéd falu meg nem irigyelte és meg nem elégelte a dolgot.

Egy napon aztán, amikor a falu népe összegyűlt este a fonóban, vidám danolászás közben arra lettek figyelmesek, hogy valaki zörget az ajtón. Ugrott is gyorsan a legidősebb legényember megnézni, hogy ki az, aki bebocsájtást kér. Nagy ámulatára a szomszéd falu képviseletével találta szemben magát.
– Hát magukat mi szél hozta ide? – kérdezte meglepetten.
– Vendégségbe jöttünk – mondotta a küldöttség vezetője mézi-mázasan, kenetteljes mosollyal a képén –, hátha mi is elidőzhetnénk egy kicsit kegyelmeteknél ebben a szép muzsikaszóban.
– Hát, ha így van, csak fáradjanak beljebb, üljenek le közénk, s egyenek, igyanak, mulassanak velünk!

Így is lett. Már hasadt a hajnal, amikor végre mindenki vakarózott nyugovóra térni. A vendégek is készülődtek hazacihelődni, de a falu vénje megsajnálta őket, hogy ilyen fáradtan kelljen nekik cifra cipőjüket hazáig koptatni. Inkább szállással kínálta a vendégeket, azok meg örömest el is fogadták a meghívást.

Másnap aztán elbúcsúztak annak rendje s módja szerint, és a szomszédék szépen hazamentek. Hanem egyszer a határban aratva ismét azt látják a falubeliek, hogy nagy, díszes követség érkezik, aranyozott hintókon. Csak úgy ragyogott a nap fényében a fényes kacattal megrakott szekerek hosszú sora. Szaladt is haza mindenki a templom elé, nehogy még a végén lemaradjon valami fontosról. Ismét a szomszéd falu követei jöttek nagy pompával.

Amikor összegyűlt mindenki, aki élt és mozgott a faluban, a szomszéd követ kiállt a templom lépcsőjének legmagasabb fokára és kihirdette érkezésük célját:
– Azért jöttünk, hogy ajándékot hozzunk nektek a múltkori szíves fogadtatásért – mondta jó hangosan.– De ha már itt vagyunk, akkor azt is elmondom, hogy a mi bírónk azt üzeni nektek: mától kezdve nem kell többé soha fáradozzatok nagy melegben a mezőn. Mi puszta szeretetből nektek ajándékozzuk minden fölöslegünket, ami annyi, hogy királyi módon élhet belőle mindenki, aki a ti nemzetségetekhez tartozik.

Lett nagy álmélkodás, sutyorgás a falubeliek között, nem akartak hinni a szemüknek, fülüknek. Ám a legidősebb ember orrát csak csavarta valami, ha nem egyéb, a tapasztalat. Sehogy sem akarta érteni, mire ez a hatalmas nagylelkűség. Meg is kérdezte óvatosan:
– És mit kértek mindezért cserében?
– Semmit, semmit – válaszolták azok – csak annyit, hogy ti ezután semmire se fordítsatok gondot, csak arra, hogy esténként gyűljetek össze a fonóban és azokat a szálakat fonjátok, szőjétek, amiket mi készen hozunk nektek. Danoljatok szépen, táncoljatok boldogan, meséljétek nekünk is nagy vitézségeiteket, mert azt nagyon szeretjük hallgatni.

Erre már a falu egész népe örömujjongásban tört ki, nem is sejtették a nagy bajt, amit magukra vállaltak ezzel. Az öreg hiába mondogatta, ez így nagyon sántít, valami nagyon bűzlik, senki sem figyelt rá. Mind csak azon örvendeztek, hogy lám, Isten milyen nagyra becsüli ezt a nemzetséget, hagyja őket pusztán szórakozásból királyi módon élni.

Miután így megkötötték az alkut, másnap kivonultak a szomszédbeliek a földekre dolgozni, a falubeliek pedig csak lógatták a lábukat egész álló nap. Eljött az este és összegyűltek a fonóban, a falu apraja-nagyja a szomszédbeliek is, és elkezdődött a tánc.

Hanem egyszer olyan hatalmas jégesőt bocsátott az Úr a falura, hogy a fonó teteje mind bétört, és ömlött be rajta a víz. Lett nagy riadalom, de amint elállt az eső, a szomszéd falusiak nagy sebbel, lobbal azon nyomban helyrehozták a kárt, hogy lássák a helybéliek, hogy milyen nagy jóindulattal vannak azok emezek iránt.

Az öregre ismét senki sem figyelt, hiába mondta, hogy rossz jel ez az ő olvasata szerint.

Csak szólt a vidám nóta s pörgött a tánc, még azt sem vették észre, hogy a szomszédok ajkán sovány a szó, botlik a láb s nóta közben, valahogy nem csillognak a szemek, nem ver hevesebben a szív, nem tüzesedik az arc. De mindez senkinek sem tűnt fel, csak a falu vénjének, ám rá nem hallgatott senki. Az asszonyok szőttek, fontak vitt fonalból, kapott csepűből. A leányok huncutkodtak az idegenekkel, a legények pedig megpuhult izmaikat sajnálgatták, mert már a tánc is fáradtsággal járt. Az elkészült kelméket pedig a szomszédék szép sorban elhordták, különböző cselekkel kimagyarázva. Előbb csak kölcsönkérték a szekereket, ökröket, hogy el tudják szállítani aranyhímzésre a kelméket, aztán már kellettek a fiatalok is, megdirigálni a mintát. Addig-addig hímezték-hámozták a dolgot szép csendben, nagy ravaszsággal, míg a faluban csak az öregek maradtak. Ekkor aztán megmutatták az igazi arcukat.

Egy napon azt látják a falubeli öregek, hogy a határ felől nagy csapatokban érkeznek a szomszéd falusiak, felszerelve mindennel, ami a megéléshez kell. Csodálkozva siettek eléjük, s lám, mit hallanak? Jön a szomszéd falu főbírája, s kijelenti, hogy attól kezdve törvény szerint ez a falu őket illeti meg, mivel minden, ami itt terem az ő munkájuk eredménye. A föld is őket illeti meg, mert azt is ők művelik, no meg a leányok is őket illetik meg, mert az ő fiaikkal huncutkodnak; s ki látott már olyant, hogy csak úgy potyára lehetne huncutkodni? A férfiak kellenek nekik a barmokat irányítani a szekerek előtt, s a házakra is szükség lenne, mert hát valamiben ugye lakni is kell.
– Na nesze nektek, nagyhírű atyámfiai! – mormogta maga elé az öreg, s ráncos arcán patakot vert a szégyen könnye.

Amint leszállt az este s kezdődött volna a fonó, azt látják az öregek, hogy fiaik részegen, leányaik rongyos cselédruhában forgolódva szolgálják fel serényen az idegenek asztalára a saját földjükön termett legfinomabb falatokat, a saját erdejükből kilőtt legnemesebb vadak mellé. Csak ültek magukba roskadva, s azon tanakodtak, hogy mitévők legyenek, de semmi használható nem jutott az eszükbe. Közben telt az idő, szaladt, mintha kergették volna, már fiaik ajkán is idegenül csengett a szó s recsegett-ropogott a nóta. Nagy elkeseredésükben elkezdtek az Úristenhez fohászkodni. Mondták nagy lendülettel, mondták imáikat egymás után egyre hangosabban, míg az egész falu egymásra nem talált újra a szent szavak között.

A férfiak kijózanodva botot fogtak, a leányok leváltották ételes tálcáikat guzsalyokra. Együttes erővel kikergették az összes idegent a faluból. Menekültek azok, sápadt képpel, ahogy a lábuk csak bírta, hátra sem mertek nézni. Így tanulták meg a szomszédék egyszer és mindenkorra, hogy aki másnak vermet ás, maga esik bele, a falubeliek pedig azt, hogy jó az Isten, jót ád, csak kérni kell tőle szépen.

Így aztán, sorsukat saját kezükben tartva újra, hosszú idő után ugyan, de annál boldogabban serénykedtek éjjel-nappal, s szabadon mesélhettek esténként a fonóban nagy vitézségükről, csodálkozó szemeket meresztő unokáiknak.

Udvarhelyi Róza

Kérjük, hogy regisztráljon vagy jelentkezzen be, ha hozzá kíván szólni ehhez a cikkhez.
Hozzászólások (1)
Mese a valóságról (tanmese)
12015. december 21. hétfő, 16:03
mataco
Nagyon tanulságos. Gratulálok és köszönet a meséért. A környezetemben levő gyermekeknek is mindenképpen elmesélem. Javaslom, hogy mindenki tegyen így, mert a léleképítés alapvető fontosságú a szerves társadalom építésében ls egy ilyen mese tökéletesen alkalmas kelléke lehet ennek.